Olvasom, tehát vagyok.

2017. február 24., péntek

Eredendő bűnösök - sorozatértékelés


A BDSM irodalom nagyon vitatott téma manapság, és általában mindenki "szürkézni" kezd, amikor szóba kerül, de kevesen veszik a fáradságot, hogy a hype-olt műveken kívül akár csak fülszövegolvasás szinten körülnézzenek, mielőtt a műfajt "betegnek" vagy éppen "nőellenesnek" titulálják. Nekem sem célom most bemutatni a műfaj rejtettebb, ám színvonalasabbik oldalát, ez a blogbejegyzés inkább csak egy elmaradás pótlása, ugyanis amikor végeztem Tiffany Reisz Eredendő bűnösök című nyolcrészes sorozatával, a molyos értékelés mellett nem szenteltem blogposztot neki. Írok egy kicsit Tiffanyról, majd a három főszereplőre térek ki, hogy mit gondolok róluk, és az én értelmezésemben mik/kik is ők. Szándékosan nem írom le Nora, Kingsley és főleg Søren foglalkozását, hogy aki esetleg még nem olvasta, ne ez alapján ítéljen .









Íme a bejegyzés:

„God creates out of nothing. Wonderful you say. 
Yes, to be sure, but he does what is still more wonderful: 
he makes saints out of sinners.”

Tiffany Reisz a The Queen (még csak eredeti nyelven jelent meg) című kötetével tette fel a The Original Sinners (Eredendő bűnösök) sorozat i betűjére a pontot, és miután végeztem a sorozattal, muszáj voltam egy összefoglalót írni a legfontosabb benyomásaimról és érzéseimről, melyeket megkésve bár, de szeretnék a blogomon is közzétenni.

Tiffany:
Ez a sorozat egy olyan felejthetetlen mestermunka, hogy amíg élek, nem fogok (és nem is akarok) szabadulni tőle. Fiktív szereplőkkel, fiktív módon mutatott be egy olyan valóságos dolgot, ami 7 milliárd emberből 7 milliárdban megvan: ösztön vagy tudatos viselkedés, szunnyad vagy ordít, elnyomod vagy a világ orra alá dörgölöd, nem számít. Benned van, mert ember vagy. Egy önismereti könyv nem mutatott meg magamról annyit, mint amennyit az Eredendő bűnösök sorozat. A vallásos neveltetésem ellenére azt kell hogy írjam, hogy többet megtanított az alázatról, a szerénységről, hitről, a lelki nagyságról és a szeretetről, mint sok év hittana és miséi.




Eleanor:
„You're only punishing yourself.” "And yet it's you who is begging."

Nora karaktere a sorozat legvégére állt össze, ezért aki az első néhány kötet után leribancozta, semmit nem ért belőle (és valószínűleg saját szexualitásából sem, de igyekszem nem ítélkezni). Soha nem mondtam, és nem is fogom mondani, hogy bárkinek is olyannak kell lennie, mint Norának, vagy morális leckét osztogatok arról, hogy egy skálán mennyire helyes/helytelen Nora életvitele, mert nem erről van szó. Nora a női vágy szimbóluma, és Tiffany végigvezet minket a női vágy egész skáláján. A 15 évesen a külsejével lázadó, felnőttnek tűnni akaró fruskán át a 20 éves koráig szűz, de szexuálisan nagyon is érett és vágyakozó lányon át a magát megadó, szubmisszív kapcsolatot élvező, de a vanília szexszel is megpróbálkozó és biszexuális fiatal nőn át a domina hajlamú, férfiakat térdre kényszerítő magabiztos öntudatos nőig mindent láttunk. A végtelenül szerelmes nőtől a testi és lelki poligámiáig mindent láttunk.
Nora minden nő.
És Tiffany zsenialitását, történetvezetését és karakterfejlesztését dicséri az, hogy minden nőt egybefogva hitelesen ábrázolta Eleanort.

Kingsley:
„What's your poison?” the bartender asked, and Kingsley answered, “Blonds.”

Szerintem Kingsley testesíti meg férfiban azt, amit Nora nőben, a különbség pedig Kingsley mazochizmusában rejlik. Kingsley is Tiffany-hez méltó összetett személyiség. Végigkövetve a sorsát és a lelki világát, Kingsley-t is csak imádni lehet, mert kemény, de őszinte, kegyetlen, de sebezhető és ahol kell, gyengéd, odaadó és önzetlen. Ő az a fajta személyiség, akinek mindenki elfér a szívében, és ölni is képes értük. Kinsgley szemléltette nekem legjobban, hogy lehet egy ember annyira összetett, hogy egyszerűen nem való neki a monogámia, mert nem tudom elképzelni, hogy Juliette, Nora vagy Søren közül bármelyiküket is tudná nélkülözni az életéből. Tiffany elképesztően jól tud toleranciát „tanítani”. Kinget képtelenség NEM elfogadni olyannak, amilyen. Felejthetetlen karakter.






Søren:
“If it had been fire, I would have walked through fire,” she whispered.
“If it had been fire, I would have carried you through it.”

Søren karakterével Tiffany egy csodát hozott létre: egy tökéletlen múlttal, tökéletlen jelennel és tökéletlen jövővel rendelkező emberből a világ legtökéletesebb férfiját kovácsolta össze… hitelesen. Akárkit is képzelünk el Sørennek, soha senki nem lesz hozzáfogható, senki nem lesz annyira valós fiktív személy, hogy szinte érzed a jelenlétét olvasáskor. Søren karaktere teljesen összezavarja az érzékeket, amikor róla olvasol, egyszerre érzed hogy nagyobb lesz a szíved, egyszerre fáj minden, de közben ő biztosítja a balzsamot a sebre, amit feltép benned. Testet-lelket próbára tesz az ellentmondás, ami őt övezi.
Régóta olvasok, és szinte minden műfajból olvastam már életem során, de az, hogy a sok száz éves irodalommal rendelkező világban a 21. században valaki ennyire eredeti, ennyire markáns, ennyire larger than life karaktert tud megalkotni, akinek a hibái, a bűnei, az erényessége, a szadizmusa, a szerelme és az alázata egyformán a szívedbe tud markolni, és soha többé el nem ereszti, amíg élsz…

…ez az Eredendő bűnösök.



Polcom az angol nyelvű könyvekhez -- magyar értékelésekkel az egyes linkeken.

A sorozat magyarul megjelent kötetei:
A szirén
Az angyal
A herceg
Az úrnő
A szent

2015. augusztus 25., kedd

A csokoládén túl – Joanne Harris, az ismeretlen ismerős


Ki ne vállaná szívesen a magas vércukorszintet egy kis egzotikus csokiért és Johnny Deppért? Szinte mindenki ismeri a szívmelengető, már-már klasszikusnak számító Csokoládé (Chocolat) című történetet, legalábbis a történet filmes megvalósítását -- ahogy én is. De mi van a Csokoládén túl? Joanne Harris, aki egyszerre mozgat meg szívet, lelket és érzékeket puszta mondataival, fantasztikusan széles repertoárral van jelen a kortárs irodalomban. Olvastam tőle már középkorban játszódó történetet, de a második világháborús illetve a viking mitológián alapuló regénye is zseniális. De ha már a Csokoládéval kezdtünk, akkor megemlíteném a trilógia másik két részét, melyek önmagukban, népszerű előzmény nélkül is mesterművek. Szemezgessünk Joanne Harris bonbonjai közül!

Hányszor voltunk úgy, hogy filmnézéskor Vianne-nal együtt szinte mi is éreztük, ahogy a titokzatos nyugati szél besüvít a forró, csokiillatú konyhába, felfrissítve a levegőt és sürgetve Vianne-t, hogy álljon tovább a festői, ám kirekesztő, bigott kis francia faluból.

Be kell vallanom, én nem olvastam a film alapjául szolgáló regényt, ezért a könyvről nem fogok véleményt mondani. Inkább arról szeretnék írni, hogy Joanne Harrisnek mennyi papírra vetett ékszert köszönhetünk, amelyet sajnos a nagyközönség számára elnyom a Csokoládé filmes sikere.

Kezdeném rögtön a Csokoládé-trilógia másik két kötetével -- ezekről szerencsére írhatok, mert olvastam mindkettőt.

Csokoládécipő (The Lollipop Shoes)

A trilógia második kötetében Vianne-t, Anoukot és a család újabb tagját, a négyéves Rosette-et (vajon ki lehet Rosette apja? ;) ) már Párizsban találjuk, a gyönyörű Monmartre negyedben. Hármasban laknak egy régi édességbolt fölött. Vianne úgy tűnik, hogy lenyugodott, ennek azonban nagy ára van: élete szerelméről, Roux-ról (a Johnny Depp által megformált karakter) lemondott, feleségül készül menni az unalmas, öltönyös Thierry-hez. "Varázslatait" és a csokoládékészítést abbahagyta, és "normális" életet akar élni.
Anouk már tinédzser, de utálja Párizst, vágyik a régi, meghitt életükre, egyetlen barátja az iskolában a különc Jean-Loup.

A cselekmény bonyodalmát a semmiből felbukkanó szépséges, fiatal Zozie d'Alba megjelenése indítja be, aki Vianne-t saját régi énjére emlékezteti. Zozie unszolására Vianne ismét elkezdi a saját kis mágiáját űzni, és a csokoládékészítést is folytatja -- természetesen Zozie-val. Régi ismerős is felbukkan a történetben, és a végén már azt sem tudjuk, mi a valóság és mi a képzelet szüleménye.

A könyv kellemes, nincs teli észvesztő fordulatokkal, de nagyon élvezetes, mert az őszi Párizsba, főleg az őszi, ködös Monmartre-ba nincs aki nem szeret bele olvasás közben. Azt javaslom, hogy ha valakit érdekel, késő ősszel olvassa el, úgy a leghangulatosabb. A cselekmény ugyanis ősztől karácsonyig tart, ami számomra egyébként az év legszebb időszaka. Sokkal sötétebb, baljósabb ez a rész, mint az előző (legalábbis a film), de ez semmit nem von le az értékéből.

Csodálatos leírások, varázslatos szófüzérek, finoman hátborzongató babonák jelennek meg a történetben.

"Mindenszentek előestéje: bűbájos időpont, a titkok és a rejtélyek ideje, amikor vörös selyemből zacskókat varrunk, és a házban mindenütt felakasztjuk őket, hogy elűzzék a gonoszt. Az ablakpárkányon szétszórt só, otthagyott fűszeres bor és mézes sütemény, tök, alma, petárdák, fenyő- és fafüst illata akkor, amikor az ősz megfordul és az öreg Tél lép a színpadra."

Csokoládés barack (Peaches for Monsieur le Curé)

A trilógia harmadik része ismét Lansquenet-ben játszódik, ahol a kezdetek óta nagyon megváltozott a helyzet. Rengeteg észak-afrikai bevándorló telepedett be a faluba, ahol már mecsetet is emeltek. A vallási különbségek pedig viaskodáshoz vezetnek. Olyannyira elfajulnak az események, hogy az első történetből megismert hírhedt Reynaud atya élete is veszélybe kerül.

A történet nagyon sokat segít abban, hogy kicsit jobban megismerjük az arab kultúrát, de abban is segít, hogy észrevegyük, hogy vallástól függetlenül mindenki emberből van, egyformán esendő és sebezhető az arab és az európai ember is.

Ötnegyed narancs (Five Quarters of the Orange)

Számomra ez volt eddig Harris legfelkavaróbb könyve. Talán azért, mert világháborús témájú, talán azért, mert gyerekek a főszereplői, és talán azért, mert nem tudunk megnevezni egy ellenséget sem. Hiába játszódik Franciaországban a német megszállás idején, nem a német katonák az ellenség (pedig jócskán felbukkannak). Nem is tudom megmondani, mi az ellenség. Az önzés, a naivság, a család széthullása. Ezek az erők sarkallják hétköznapi főszereplőinket extrém helyzetekbe.

Az édes illatok, a konyha gőze, a fa ropogása között úgy fonódott össze a múlt és a jelen, egyik lehetetlenebb mint a másik (és mégis mindegyik lehet is akár szóról szóra valós), hogy csak egy nagy érzelemegyveleg lesz, ami magával ránt. A főszereplő, Framboise 65 éves a jelenben játszódó szálban, a visszaemlékezésében pedig 9. Számomra mindegyik szokatlan életkor egy kortárs regény főszereplőjének.
Nem is tudok mást írni. Gazdag egy utazás volt. Ahogyan letettem a könyvet, eszembe jutott az, amit az olvasásról tartanak: ahány könyvet olvasol el, annyi életet élsz le. Na, ezzel a könyvvel legalább három-négy életet leéltem.

The Gospel of Loki -- The Epic Story of the Trickster God (A Trükkös istenség epikus története)

A Káoszból kiragadott és a Rendbe belekényszerített mostoha, fekete bárány Loki, akit mindenki meg akart fegyelmezni, és persze keményen megbüntették, ha ez nem sikerült. Loki Evangéliuma helyett lehetett volna akár Loki Kálváriája is a címe, mert bár nem tudtam vele szinte soha azonosulni, ő a Káosz szülöttje, ezen nem lehet változtatni. Egyszerre volt ő az ördög, az angyal, a bűnbak és a hős Asgardban.
Az öreg Odin itt testvérévé fogadja Lokit, és bár az Allfather a Rendből jön, van annyira trükkös és szélhámos, mint Trickster vagyis Trükkös Loki.
Különleges történet volt. Egyszerre tudott untatni és tett kíváncsivá a folytatásra. Egy könyv, ahol egy északi istent gyümölcstortával töm a felesége és ahol a holló küldönc mindent elárul egy-két szem mazsoláért cserébe.
Loki száraz humora és elmés trükkjei megszínesítették a könyvet. Thor pedig pontosan olyan, amilyennek mindenki ismeri és gondolja.

Joanne Harris remekül bújik Loki bőrébe, ahogy egyesszám első személyben narrál, teljesen hihető a narrátor személyisége, szemtelenül önző, már-már nihilista szemszögből ismerjük meg Loki kalandjait. A könyv varázserejű rúnák és illúziók világa, ahol nincs jó és rossz, Káosz van és Rend, és a végén már nem tudod, hogy kinek szoríts és ki haljon meg… De végül is mindegy, mert úgyis elérkezik a világvége, a Ragnarök.

„People tend to blame Chaos whenever anything goes wrong but in fact, most of the time Chaos doesn't need to intervene. The Folk don't need any help when it comes to massacring each other. You name it – murder; rape; the sacrifice of infants – all the time blaming the sunless sky, when the darkness was already there, in their hearts.”

"Az emberek hajlamosak a Káoszt okolni minden rossz dologért, miközben az esetek nagy részében a Káosznak közbe sem kell avatkoznia. Az embereknek ugyanis nincs szükségük segítségre egymás lemészárolásához. Akármi történik -- gyilkosság, nemi erőszak, csecsemők feláldozása -- közben a naptalan eget okolják, holott a sötétség már benne volt a szívükben."

A könyv egyelőre nem jelent meg magyarul.

Szent bolondok (Holy Fools)

A történet a 17. századi Franciaországban játszódik, egy elszigetelt kolostorban, ahol apácák élnek. Ez így akár unalmasnak is hangozhat, azonban nagyon hamar rájövünk, hogy ez csak a látszat. Itt senki nem az és olyan, aki és amilyennek elsőre látszik. A megesett pogány leányanyától kezdve étkezési zavaros és mentálisan beteg nőktől kezdve féltékenykedő leszbikus páron át beszélni nem tudó kislányig mindenféle nő megtalálható. 

A főszereplő, Juliette egy komédiás társulatban nőtt fel, ahol ő vált a fő attrakcióvá kötéltánca révén. 

"Sosem féltem a magasban, sőt kifejezetten élveztem. Egy bizonyos magasságból mindenki – férfi, nő, gazember, király – egyformának tűnik, mintha a rang és a vagyon csupán véletlen szempont volna, és nem Isten által eleve elrendelt dolog."

A társulattal járta Franciaországot, mígnem arra kényszerült, hogy maga mögött hagyja azt az életet -- természetesen egy férfi, Le Merle miatt. Juliette és kislánya, Fleur is a kolostor falai között lel nyugalmat.

Az apátságban mindaddig békében élnek a nők, míg a jólelkű apátnő meghal, és a IV. Henrik meggyilkolása miatt felbolydult Franciaországban új szelek kezdenek fújni. Az újonnan kirendelt apátnő egy 12 éves kislány, akinek a gyóntatópapja is zűrzavart hoz magával -- és persze továbbra sem azok a szereplők, akiknek látszanak.

Az eseményeket olvasva -- melyek múltbeli eseményekkel váltakoznak, hogy jobban megértsük Juliette és Le Merle kapcsolatát -- szinte érezzük, ahogyan egyik mondatról a másikra közeledünk a sztori tetőpontjához, a vallási téboly fokozatosan egyre erősebb lesz, és a csúcsponton hirtelen mindenki leveti az álcáját, és magát adja, még ha csak egy pillanatra is...

"Úgy érzem, valami rettenetesen hibádzik egy olyan Teremtőben, aki szüntelenül, a pusztulásig próbára teszi teremtményeit, a világot gyönyörűségekkel rakja meg, hogy aztán kijelentse, minden gyönyör bűn, és az emberiséget tökéletlennek teremti, majd elvárja tőle, hogy tökélyre törekedjék. Az ördög legalább tisztességesen játszik. Ismerjük az álláspontját."

Ebből a történetből sem maradnak ki az érzékek persze, Juliette folyton gyógynövényekkel foglalkozik, az írónő pedig rengeteg étellel és ízekkel kapcsolatos hasonlatot és szóképet használ -- ez a fenti könyvek közül mindegyikre igaz.

Ahogy tehát látható, Joanne Harris nemcsak csoki-fronton tud sokat nyújtani. Zamatos regényeinek titka források szerint abban áll, hogy megjelentetésükkel szembe ment a kortárs angol irodalom trendjével, ahol is szinte érzelemmentes és minimalista művek születtek. Harris nemcsak érzelmileg töltötte meg műveit, de kulináris és varázslatos vonalat is vitt beléjük. Ezért lehetséges az, hogy a leghétköznapibb szereplők és események is olyan színezetet kapnak, amitől olvasás közben újra annak a kisgyermeknek érezhetjük magunkat, akik akkor voltunk, amikor még hittünk minden apró varázslatban.

"Hogy ki vagyok most? Hát ki lehetnék? A következő ember, aki elsétál önök mellett az utcán. Aki önök mögött áll a pénztárnál. Az új legjobb barátjuk. Bárki lehetnék. Akár ön is…
Szabad szellem vagyok, ne feledjék.
És megyek amerre a szél röpít."   


/Csokoládécipő/





Joanne Harris további népszerű művei:

2015. február 17., kedd

Miért nem kell "perfektnek" lenni ahhoz, hogy idegen nyelven olvassunk?

A válaszom első fele: mert nem létezik olyan nyelvtudás-szint, hogy perfekt. Legautentikusabban egy anyanyelvi beszélő beszél, de perfekt vagyis tökéletes nyelvtudásról nemhogy idegen nyelvet beszélőknél, de anyanyelvieknél se nagyon beszélünk (gondoljunk csak arra, hogyan hajlítjuk az írott nyelvi formákat beszélt nyelvivé; hogy szóban azt mondjuk "ami" az amely helyett. Puff, oda a "perfektségünk", de aki véletlenül helyesen amelyezik szóban, az meg már modoros és sznob. Pedig ami használata az amely helyett nyelvtanilag ugyanúgy félreviheti a jelentést, mint angolban azok a hibák, amelyek miatt az origos nyelvvizsgán anno épphogy sikerült a feleletválasztós rész :D).

Nagyon gyakran szembesülök azzal a jelenséggel (a Molyon állandó jelleggel), hogy magyar olvasók sokszor azért nem tudják szeretett könyvsorozataikat folytatni, mert a kiadók leállnak a kötetek magyar nyelvű kiadásával. A másik ezzel kapcsolatos szomorú tény az, hogy mivel nem fizetik meg a jó fordítót, ezért olyan borzalmak is megjelennek, mint Tótisz mester munkái, és még akkor örüljenek az olvasók, hogy legalább megjelennek magyarul...


Ennek a blogbejegyzésnek azonban nem célja, hogy arról ossza az észt, hogy hogyan kell Magyarországon sikeresen könyvkiadni. A célom az, hogy azt a mumust, amit az idegen nyelven való olvasás jelent sok embernek, egy jól célzott patrónussal kicsináljam.

A saját tapasztalatomon keresztül próbálom ezt bemutatni. Tanultam angolul, angol szakra mentem, ahol azért nem jeleskedtem annyira; a kötelezőket nem nagyon tudtam angolul olvasni, mert nem értettem, és nem is volt türelmem sokáig próbálkozni velük. Pontosan az volt a helyzet, ami több magyar kötelezővel gimiben, csak még idegen nyelvvel súlyosbítva. Nem értettem, hogy más hogyan tudja elolvasni és még élvezni is őket, de hát ahogy mondtam, nem voltam a szak élbolyában.

A fordulópont akkor jött, miután végeztem az angol BA-val. Le kell, hogy szögezzem, hogy mostani szemmel nézve (azóta elvégeztem a fordító és tolmács MA-t és az európai uniós konferenciatolmács-képzést) az angol BA diploma megszerzésekor fennálló angoltudásom enyhén szólva is épp hogy elégséges volt. De mégis ekkor jött a fordulópont, amelyet egészen pontosan Gena Showalter Az alvilág urai sorozata hozott el. Pár nap alatt befaltam a négy magyarul megjelent kötetet, és legalább kétszer-háromszor újra is olvastam, mindaddig, amíg már tudtam, hogy mi lesz a következő oldalon. Imádtam.

És ez hozta magával a problémát. Angolul már vagy 7-8 kötet megjelent, de semmi nem utalt arra, hogy magyarul is folytatni fogják a kiadást. Kb. ezzel egyidőben vettem magamnak a Kindle olvasót, és szépen letöltöttem rá angolul először az első részt. Bátran nekiestem, tudván, hogy már úgyis betéve tudom a cselekményt. Hát... nem volt könnyű. Kellett bizony szótáraznom. Volt, hogy egy szót ötször is meg kellett néznem.

Lehet hogy így visszagondolva már módosult az emlék, de ha most megkérdezi valaki, hogy mi volt a legnehezebb az angol olvasásban, akkor azt mondom, hogy az olyan igék, amelyek árnyalatokat fejeztek ki a párbeszédeknél: nyögte, ordította, mormolta, lihegte, rávágta, stb. Mert egy ritkábban előforduló, jelentésében is tök egyedi szó jobban megmaradt szótárazás után, ezek viszont folyton benne voltak a szövegben, különböző sorrendben, variációban, de mindig ugyanabban a kontextusban, ezért nehezebben rögzültek. Tehát nem a cselekmény megértése és követése volt kihívás.

De lényeg, hogy egy olyan könyvvel, amit imádtam, amit betéve ismertem, el tudtam indulni. Elolvastam angolul a 2., 3. és 4. részt is, és úgy éreztem, hogy addigra már belejöttem annyira, hogy folytassam "ismeretlen" szöveggel is. De csakis a sorozat folytatásának álltam neki, mert mivel ugyanabban a világban játszódik, ugyanabban a stílusban íródott, ezért lehetett anticipálni, előre sejteni dolgokat, és nem volt ijesztő az új tartalom.

A másik nagyon érdekes dolog, ami a mai napig kíséri az angol nyelvű olvasásomat, hogy ahogy egy ismeretlen szót/szerkezetet (mert mindig lesznek!) azonosítok, megnézem a jelentését, onnantól mindenhol, az interneten, cikkekben, könyvekben szembejön velem. A mai napig így vagyok, pedig ma már könyvenként csak 1-2 szót nézek meg.

Aki nagyon tart az idegen nyelvű olvasástól, hogy nem tudja majd úgy élvezni, mint az anyanyelvén, vagy egyszerűen "elmegy mellette" a cselekmény (mert nekem is ezek voltak a félelmeim), annak szerintem azt kell tudatosítania magában (és ez a válaszom második fele), hogy nincs egy misztikus széles és mély szakadék közte és az idegen nyelvű olvasás között, amit "nyelvzsenik" egy nagy ugrással átuganak, a többieknek pedig esélyük sincs átjutni az egyik oldalról a másikra. Nem így van.

Én sokáig úgy értelmeztem ezt a fordulópontot, hogy olyan volt, mintha egyszercsak valaki felkapcsolt volna a fejemben egy villanykörtét, és puff, onnantól értettem, amit olvasok. Most már tudom, hogy nem az értés volt az a villanykörte, hanem az idegen nyelvű szöveg élvezete. Ha mégis a szakadékos példával akarunk élni, akkor tegyük fel, hogy van egy szakadék. De azt nem átugorjuk, hanem szépen építünk rá egy hidat, ami időbe telik, de egyre könnyebben és könnyebben fog menni.

Bele kell fektetni munkát, és nem könnyű belerázódni, de ha belegondolok, hogy

  • reménytelen könyvmolyként nem függök a magyar könyvkiadástól;
  • nem kell azon dühöngenem, hogy a kedvenc sorozatom folytatásához nem jutok hozzá, mert a magyar könyvpiacon prioritást élvez kelemenanna és szepesiniki;
  • az eredeti könyvek megjelenésének a napján már beleáshatom magam a várva várt sztoriba;
akkor úgy érzem, hogy megérte ideig-óráig küszködni. Sokszorosan megérte.

És hogy egy kicsit lássuk, ahogy a hóhért is akasztják, leírom azt is, hogy egy jó ideje már francia könyvekkel "küszködök". Gimiben második nyelvem volt a francia, nagyon szeretem, és mindig szívesen tanultam, és bár képes vagyok franciául kommunikálni, a francia olvasás nekem is mumusom, amit probálok legyőzni. Gena Showalter fent említett sorozatát elkezdtem franciául is olvasni, mert hát ez a bevált minta :D és az első könyvet el is olvastam. DE! Az élvezet-villanykörte még nem kapcsolódott fel. Sokszor elvesztem emiatt a motivációmat, de tudom, hogy ha az angollal sikerült, akkor a franciával is fog.

Mit is kell tehát tenni?

  • olvasd rongyosra kedvenc művedet, míg betéve nem tudod;
  • rugaszkodj neki idegen nyelven szótárral, jegyzetfüzettel (közben lehetőleg foglalkozz más idegen nyelvű szövegekkel is pl. cikkek, weboldalak, filmek);
  • tarts ki és légy türelmes;
  • ha sikeresen elolvastad, folytasd valami hasonlóval/a folytatással az idegen nyelvű olvasást.

Remélem segített valamennyit az, hogy leírtam a saját tapasztalataimat. Molyon én úgy vettem észre, hogy tényleg sok olvasó elérhetetlen álomnak tartja azt hogy a magyarul nem tervezett folytatásokat valaha is elolvashassa, és szerettem volna kicsit segíteni abban, hogy motiváltabbak legyenek.

Tehát összességében úgy látom, hogy egy bizonyos szint persze kell, hogy legyen a nyelvből, de többet számít a módszer, amivel az ember beleszokik és beleszeret az idegen nyelvű olvasásba. És ez egyáltalán nem az, hogy "perfekt" legyen.

2015. február 11., szerda

P. D. James: A halál jár Pemberley-ben

Először is köszönöm még egyszer Juditnak (@Dittygirl) a könyvpéldányt, nagyon örültem neki, és most, hogy elolvastam, pedig még inkább örülök, hogy papíralapú könyvben megvan. :)

Félve álltam neki ennek a könyvnek, mert nagyon sok negatív kritikát olvastam róla, hogy gyenge utánzata Austennek, nem méltó hozzá, meg amúgy is mi az, hogy egy klasszikus romantikus sztorit krimivel folytatunk...
Nekem viszont összességében tetszett a könyv, élveztem az olvasását, és B&B rajongó lévén csüngtem minden jeleneten, amelyben kedvenceim szerepeltek.
Először is a könyv elején egy rövid bevezetőben az író idézi Jane Austen azon kijelentését, hogy ő nem ír fájdalomról és szenvedésről, legyen ez másnak a dolga. James itt kijelenti, hogy ő ezt megkísérli, mert ha Austen akart volna ilyet írni, megírta volna, természetesen sokkal jobban, mint ahogy ő, P. D. James tette. Nekem ez nagyon szimpatikus felütés volt.

A könyv számomra elég döcögősen indult, még pedig azért, mert szinte teljes egészében leírta a Büszkeség és balítélet cselekményét (a bálok, az utazások stb). Ez még nem is lett volna mondjuk probléma, de úgy éreztem, hogy James ezt a saját véleményén keresztül adta elő. Szinte olyan volt, mint egy elemzés. És talán lehet, hogy nem zavart volna ez annyira, ha nem lett volna sokszor homlokegyenest más a véleménye az enyémmel. :D Ugyanis olyan alapvető dolgokat fejtegetett, hogy vajon Elizabeth tényleg szerelemből ment-e hozzá Darcyhoz, illetve hogy Charlotte mennyire volt számító már a kezdetektől fogva. Ráadásul James szerint Lady Catherine-nek is Charlotte árulta be Elizabeth hirtelen lánykérését, holott a B&B-ben még csak utalás sincs arra, hogy Charlotte egyáltalán tudott volna erről valamit. Kicsit sértve éreztem magamat a szereplők helyett is. :D

A másik dolog, ami zavart az elején (ami nem tudom, hogy az írón vagy a fordítón múlt), az az, hogy a fogalmazás olyan volt, mintha a B&B-ből ollózták volna össze. Pl. Hopkins tiszteletes (nem spoilerezek, hogy ő kicsoda) ugyanazokkal a szavakkal illetett egy bált, mint anno Collins. Tényleg, szó szerint! Egy olyan bál, amelyet tiszteletreméltó fiatalember tart, nem jelenthet kísértést egy magamfajta egyházi személy számára... ilyesmik.

A könyv elején viszonylag kevés volt a párbeszéd, és ha volt is, elég érzelemmentesnek tűnt, csak a "mondta" és a "felelte" váltakozott. Semmi jelző, semmi érzelmet kifejező ige. Ráadásul nem tűntek a párbeszédek megfelelőnek bizonyos karakterekhez. Pl az hogy a csendes Jane fél oldalas monológot magyarázott Elizabeth-nek anélkül, hogy Elizabeth nem szólt volna bele, na ilyet nem tudok elképzelni róluk. :D Illetve Lady Catherine viselkedése is kicsit nehezen hihető volt, de ezt itt nem árulom el.

Ezen kívül még egy apró "hibát" kiemelnék, aztán ígérem, már rá is térek a jó dolgokra :D Sokszor következetlen volt az, amikor a szereplők egymást emlegették. Például Elizabeth mondjuk Fitzwilliam ezredesnek úgy emlegette Jane-t, mint Mrs Bingley. Eddig ez oké, így illik. De aztán előfordult, hogy Darcy a Mrs Collins helyett azt mondta simán, hogy Charlotte. Na ez nem illett a könyvhöz, pláne Darcyhoz. Ugyanígy -- és talán ez volt a legszembetűnőbb -- Lady Catherine is Elizabeth-et mondott a Mrs Darcy helyett, ami ugyebár tudjuk, hogy elképzelhetetlen. :D


Na, de hogy miért is tetszett a könyv?
Hát ezt spoilermentesen csak röviden tudom leírni :D Azért tetszett, mert Pemberley hangulatát visszaadta, továbbvitte a szereplőket, és úgy, hogy nem éreztem azt, hogy na neeee, nincs az az isten, hogy ez meg ez itt és itt kössön ki.
A könyv hátulján lévő leíráshoz képest már a cselekmény elején nagy csavar van, ami szuper! Aztán folyamatosan gyanúsabbnál gyanúsabb húzásokat látunk szereplőktől, és nem csak a könyv szereplői, de mi is teljesen el vagyunk veszve, hogy akkor most mi a megoldás.
Na a megoldásra soha nem gondoltam volna. Rendesen meglepett vele James, és örültem, hogy nem klisészerű lett (vagy csak kevés krimit olvasok :D)

Csak azt tudom javasolni a könyvet elolvasóknak, hogy az elejétől figyeljenek a részletekre, az új és régi szereplőkre, mert úgy élvezetesebb lesz a megoldás is.

Nem tudom, más hogy volt vele, de nekem a könyv elolvasása után megint elkezdett hiányozni ez a világ, és nagyon szívesen olvastam volna tovább, hogy mi történik Pemberley lakosaival és családtagjaikkal, akár egy újabb krimi keretein belül. Sajnos azonban ha lesz is folytatás, akkor sem P. D. James tollából, ugyanis az írónő november 27-én 94 éves korában elhunyt.





(A képek forrása: www.moly.huhttp://sokkenn.deviantart.com/art/Elizabeth-and-Mr-Darcy-341154255, http://www.babelio.com/auteur/PD-James/9329/photos)

2015. január 21., szerda

Könyvélmény: Csillagok háborúja, avagy "...Darth Vader felvonta a szemöldökét"


Karácsonyra Ádámtól megkaptam a Csillagok háborúja első (negyedik) részét újraszerkesztett könyvben, magyar fordításban. Mióta novemberben megjelent ez az új fordítás, nem csak arra voltam kíváncsi (hiszen régi fordítással sem olvastam), hanem hogy könyv formájában hogyan is néz ki ez a történet. Hát, mindegyik szempontból ért egy-két meglepetés. 



A borítóról:
Hétvégén apa meglátta a nappali kanapéján, és azt mondta: Mártika, itt a lenines könyved.
Na de komolyra fordítva a szót. Szerintem jó a borító koncepciója, pláne ha a másik két kötetét nézzük, egyben nagyon jól mutatnak, és nagyon jó a szimbolikája.


Megmondom őszintén, nagyon sokszor láttam az eredeti trilógiát, ezért szomorúan szembesültem azzal, hogy eddig nem teljesen voltam képben a cselekménnyel. :D Nem akarok egyébként összehasonlító elemzést írni, inkább csak kiemelnék egy-két említésre méltó dolgot.

  • Az első fejezettel kezdődik a film szerinti sztori, a hajóval, Leiával, Vaderrel stb. A második fejezet viszont Luke-ról szól, illetve az életéről a farmon, a hétköznapi rutinjairól. Itt megismerjük Biggs-et is, aki a filmben csak a végén jelenik meg. Biggs mindazt megtestesíti, amire Luke vágyik: elment az Akadémiára, pilóta lett és készül beállni a lázadókhoz. Tök jó, hogy benne volt, mert így árnyaltabb kép jelenik meg Luke-ról is rögtön az elején.
  • A nevek! Jaj, a nevek... Következetlen lett a nevek fordítása... 
    • Csubakka és taszken, de Greedo (nem Gridó).
    • Tatuin, de Alderaan (nem Alderán).
    • szith, de jedi (nem dzsedi... vagy sith)
    • Szi Thripio, de Artu Detu (nem Ditu)
    • És ami a legleglegmiértebb, az "a hajóm, a Millenium Falcon..." Még dőlttel ki is emelték az angol nevet. De miért hagyták meg? Ezeréves Sólyom és kész. Mit nem lehet ezen lefordítani? Tök jól hangzik.

      I find your lack of consistency disturbing...

  • Ki lőtt először?
    Naná, hogy Han Solo, ez nem volt kérdés. (Ja, és persze #Bencutfirst)
  • Emlékszem, hogy az eredeti filmben Jabba csak a harmadik részben bukkan fel. Ahogy a felújított változatban is, a könyvben is megjelenik a kikötőben (és jééé, nem Dzsabba).
  • Nem, azt nem tudom, hogy a szikladarab ott van-e Artu előtt a Tatuinon, a könyvben nem látszott :D


  • A kedvencem most jön: Darth Vader jeleneteit imádtam. Hogy miért? Mert olyan haláli dolgokat mesélt a narrátor: "[Vader] Leiát fürkészően nézte." Ezt ki állapította meg?! "Vader elmosolyodott." Honnan tudod??? És persze volt a szemöldökráncolástól az elismerően nézésig minden jóság. Tudom, tudom, van olyan narrálás, amelyben a mesélő mindent lát, mindent tud, de azért egy generációnak, aki Darth Vader maszkos ábrázatán nőtt fel, arcmimikákról írni... vicces volt, na. És ha már itt tartunk, Artunál ez viszont valahogy tetszett. Mivel a könyvben nem hallani úgy a csipogásait, mint a filmben, a narrátor nagyon jó határozószókkal jellemezte a csipogásait: vidáman csippantott, méltatlankodva füttyögött, lemondóan csippant...


  • Ami még furcsa volt, hogy az Alderaan felrobbantása konkrétan nem volt benne mint jelenet. A beszélgetés előtte pontosan ugyanúgy elhangzott, mint a filmben, de semmi "zöld sugár, bumm, törmelék" nem volt. Utána Luke-ék egyszerűen nem találják a bolygót, csak törmeléket. Kicsit furcsa volt ez így, de végülis jó írói húzás volt, mert jelentőségteljesen volt vége a fejezetnek azzal, hogy a társalgással hagyták abba.
  • Valaki tudja, mi az a dopplertorzítás? Jó, mivel a Google előtt ülök, ez most költői kérdés volt, olvasás közben viszont nem. Mindenesetre a könyv jelentős része olyan volt, mintha a Nagy Hadronütköztető műszaki leírását olvastam volna. :D Arról nem is beszélve, hogy az utolsó 50(!) oldal vagyis a könyv ötöde csak a támadásról szólt. Először még izgi volt, de a harmincadik "Vörös kettes, itt Vörös Vezér" így leírva már nem tud végig olyan érdekfeszítő lenni. Viszont! A Halálcsillagról (amit mellesleg úgy emlékszem, egyszer sem neveznek Halálcsillagnak, csak a könyv hátsó borítóján) nagyon jó kis leírásokat adnak: mesterséges kráterek, hatalmas fémszínű mesterséges hegyek. A filmben a kerek bemélyedéstől eltekintve nagyjából síknak tűnik, mármint persze látszanak az árkok, nem teljesen sík, a könyv szerint viszont mesterséges domborzata is van. 

Nagyjából ennyit akartam megosztani a könyvvel kapcsolatban, jó volt kicsit mélyebben belemerülni ebbe a világba. Nem tudom, hogy folytatom-e a trilógia olvasását, ha igen, akkor szinte biztos, hogy angolul fogom.



Az olvasásban segítségemre volt Darth Dutyi, akiről ránézésre látszik, hogy sokáig dilemmázott a sötét és a világos oldal között, de mivel a világos részeit is folyton összemocskolja végül győzött a sötét oldal.

És vele van az erő.





A 2015-ös Reading Challenge kihívás résztvevőinek ajánlom a könyvet, mégpedig a következő kategóriákba:
27. Egy egy nap alatt elolvasható könyv (~250 oldal)
29. Egy könyv, amely olyan helyen játszódik, ahova mindig is szerettél volna eljutni (hehehe :D)
32. Egy trilógia (kezdete)
34. Egy könyv, amelyben szerelmi háromszög van (végül is...)
38. Egy könyv, ami megríkatott (kinek mi... :D)
39. Egy könyv, amiben mágia/varázslás van (nem?)
41. Egy könyv egy olyan szerzőtől, akitől még nem olvastál semmit (Lucas azért nem bestseller író, na.)
44. Egy idegen nyelvből fordított könyv (khm...)



A társasjáték-kedvelőknek pedig ajánlom a Star Wars TCG kártyajátékot, nem nehéz megtanulni, gyors, pörgős és szórakoztató és nem tudok nyerni benne.


2015. január 13., kedd

Így kell Mr Darcy-t becserkészni

Amíg véglegesítem a blogom kinézetét, addig is közzéteszem egy korábbi bejegyzésemet a Moly.hu könyves közösségi oldalról. Vicces, mert így nem könyvvel fog indulni a blogom, hanem egy társasjátékkal, még pedig a kedvenc társasjátékommal, amelyet a barátomtól kaptam Mikulás alkalmából. Nem meglepő módon viszont köze van az egyik kedvenc könyvemhez, ugyanis a játék nem más, mint a Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényén alapuló kártyajáték, a Marrying Mr. Darcy.


A játékban 8 női karakterből lehet választani: az öt Bennet lány, Charlotte Lucas, Caroline Bingley és Georgiana Darcy.
A suitorok vagyis kérők/udvarlók pedig Darcy, Bingley, Fitzwilliam, Danny, Collins és Wickham.

A játék lényege, hogy pontokat kell gyűjteni (szépség, barátságosság, jó hírnév és wit vagyis éleselméjűség, ezen kívül hozománypontok és ravaszság pontok is vannak). Minden udvarlónak a kártyáján meg van határozva, hogy mik azok a személyiségjegyek, amelyek ahhoz kellenek, hogy az a kérő megkérje a kezünket. Darcyhoz például 5 wit kell, míg Bingley-hez 5 szépségpont (vagy opcionálisan 5 barátságosság). Wickham-hez például – nem meglepő módon – csupán két hozománypont kell, Collinshoz pedig 3 jó hírnév (ugye Lady Catherine miatt) és 3 szépség. A női karaktereknek már a kártyájukra nyomtatva megvan a kezdő személyiségjegyük: a Bennet lányok mindegyikének eleve van 1 hozománypontja, ezen felül Jane két szépségponttal indul, Elizabeth pedig két wit-ponttal. 

Plusz képességek is vannak, például Lydia ugye elég rosszul viselkedik társaságban (is) úgyhogy ha parti eseménykártyát húz, akkor ő a partin elhúzhat a riválisa kezéből egy kártyát (ugye ismerős, hogy elveszi más szalagját, a tisztek kardjával hadonászik… stb)

Két pakliból játszunk, az egyik az eseménykártya-pakli (a regényből ismerős események történnek meg velünk -- lásd lenti kép), a másik pedig személyiségkártya-pakli (személyiségjegy-pontokat tartalmazó kártyákból áll).

A játéknak két fázisa van, egy udvarlási fázis (ekkor gyűjtjük össze a pontokat, mégpedig úgy, hogy felváltva húzunk eseménykártyákat (pl. sáros földeken keresztül elmegyünk gondját viselni a beteg nővérünknek, ezért húzzunk egy karakterkártyát, amelyen általában valamilyen féle pont van (1-3ig), és azt általában le is tehetjük a karakterünk mellé) és a lánykérés illetve házasság fázis, amelyben összeszámoljuk a pontjainkat, megnézzük, hogy ezekkel a pontokkal mely kérők tehetnek egyáltalán nekünk házassági ajánlatot, és sorban kockadobással dől el, hogy ki tesz közülük valóban ajánlatot. Megvan a sorrendje az ajánlatoknak (Wickham a legalacsonyabb pontozású, Darcy a legmagasabb, és a legalacsonyabbal kezdünk), és el lehet utasítani természetesen adott ajánlatot, mert mindegyik női karakternél van egy sorrend, hogy melyik kérőért kapja a végén a legtöbb illetve a legkevesebb házassági pontot. Elizabeth Darcyért (a legkevesebbet Wickhamért vagy Collinsért), Jane a legtöbbet Bingley-ért, Lydia Dannyért és Wickhamért, Mary és Charlotte pedig természetesen Collinsért.

Természetesen ha nincs szerencsénk, akkor úgy dobunk, hogy egyik kérő sem fog ajánlatot tenni (4-6 dobással kérnek meg, 1-3-nál hoppon maradunk), itt jön képbe a vénlány kártya (2. kép), amelyre szintén dobunk kockával, és kaphatunk pontot (pl 6-os dobásnál ugyan vénlány marad a karaktered, de egy gazdag családhoz szegődik tanítónak, és kap +10 pontot, így a végén akár le is lehet győzni az „elkelt”, de kevesebb házassági pontot kapott riválisokat. Pl. ha Jane végül Wickham mellett köt ki, kevesebb pontot fog kapni, mint ha egy vénlány 6-ost dob, és governess lesz. (Fontos, hogy az összegyűjtött személyiségjegy-pontok is beleszámítanak a végső pontozásba.) A legtöbb ponttal végző játékos a győztes.

Ez nem a teljes játékszabály volt (a ravaszságpontoknak is van szerepük, de arra most nem tértem ki), csak dióhéjban mondtam el kedvcsinálónak, mindenesetre nagyon szórakoztató, főleg annak, aki olvasta a könyvet, illetve látta a BBC-s változatot.
A karakterek képeit érdekesen tervezte meg a játék készítője, mert van olyan karakter, aki inkább a BBC-s változatú karakterre hasonlít (Pl. Jane, Wickham, Fitzwilliam (hála istennek :D), de van, aki inkább a 2005-ös filmváltozatra: pl Caroline Bingley)

Az eseménykártyák nagyon jók, lehet bált rendezni, ahol mindenkinek kockával kell „eldöntenie”, hogy mit csinál a bálon: túl sok sütit eszik (el kell dobni egy lapot), Bingley felkéri táncolni, Darcy ignorálja őt, túl sok bort iszik, pletykál a riválisáról vagy hamisan játszik a zongorán.






Rengeteget írhatnék még a játékról, mert tényleg szuperjók úgy a kártyák, hogy ismerjük a történetet, és a végén nagyon furcsa házasságok is születhetnek. Nekem tegnap elsőre Elizabeth vénlány lett, másodjára Mary Fitzwilliam felesége lett. :D
Ja, és ami nem utolsó szempont, hogy a barátom (@jamie_courtney) is élvezte a játékot, sőt, tegnap este már meg is néztük a BBC-s változat első részét. :D
Valószínűleg egyébként több fővel (max 6) szórakoztatóbb, mert több a rivális és jobban kell teperni a kérőkért, de a kétszemélyes játék is nagyon jó.
Ja, és akiben felmerült: ki van kötve, hogy Georgiana nem mehet hozzá Darcyhoz, Caroline pedig Bingleyhez. :D
Akit érdekel a történet zombis változata, az vehet hozzá zombis kiegészítőt, mert az is megjelent. (az eredeti bejegyzés óta megvan már nekem is a zombis kieg is, meglepően szórakoztató, pedig az egész "B&B és a zombik" témától ódzkodtam.)